Vitorlakészítés házilag

Amerigo remek leírást készített az otthoni vitorlakészítésről:

Az alábbiakban összefoglalom a vitorla készítésének alapvető tudnivalóit. Előre kell bocsájtanom, hogy nem vagyok profi vitorlaszabó, azokat az ismereteimet és tapasztalataimat kívánom megosztani, amelyeket az évek során felszedtem, illetve gyakorlatban volt módom kipróbálni. Ezzel a kis ismertetővel a hagyományos vitorlakészítést gyakorlati példán keresztül kívánom bemutatni, hogy én hogyan készítettem el egy középszeles Optimist vitorlát. Ezen a kismérető vitorlán minden olyan műveletet próbáltam elvégezni, ami a nagyobb vitorlák készítésekor is felmerülhet (kivételek: élkötél alkalmazása és a reffelősor), így remélhetőleg hasznos információkkal szolgálhat azok számára is, akik házilag akarják hajójukhoz elkészíteni a vitorlát.

Először is kezdjük néhány alapvető információval, melyet minden, a szelet befogni kívánó és e módon „haladni” akaró vitorlázónak tudnia illik.

A jelenleg használatos vitorlák nagy többsége úgynevezett magasvitorla vagy más néven bermuda vitorla. Ez az a többnyire háromszög alakú vitorlaforma, amely a legtöbb ma használatos modern vitorláson látható fővitorlaként, illetve annak kiegészítő (orrvitorla, genua) vitorlájaként.

A szél erejének hatékony kihasználásához meg kell tudni érteni a vitorla működését, ehhez azonban nélkülözhetetlen visszanyúlnunk némi középiskolai fizikai ismeretekhez, nevezetesen az aerodinamikához. Bármily hihetetlenül hangzik, de a vitorla egy aerodinamikai felület és ennek elkészítéséhez nem árt ilyen irányú ismeretekkel rendelkeznünk. Meglepőnek tűnhet de bizony a mai korszerű fővitorlák nem mások, mint függőlegesbe állított repülőgép szárnyak, működésük ugyanazon a fizikai törvényen (nyomáskülönbség) alapszik mint ami a levegőben tartja a repülőgépeket. Ez a fizikai törvényszerűség azonban nem minden esetben érvényesül, nevezetesen csak félszéltől negyedszélig (felmenetel), mindkét csapáson (takkon). Félszél alatt, raumban és hátszélben (leesés) már a vitorlafelület légellenállása biztosítja az előrehaladást. Évszázadokon keresztül légellenállásos vitorlákat használtak (keresztvitorlázat) mire rájöttek a bermuda vitorlák aerodinamikai hatékonyságára, és kialakult a jelenleg használatos forma, lehetővé téve a negyedszeles cirkálást (kreuz).

Ahhoz, hogy vitorlánk képes legyen ezt a nyomáskülönbséget létrehozni, a felületnek egy úgynevezett íveltséggel vagy más szóval „hasassággal” kell rendelkeznie. Az íveltség mértéke határozza meg, hogy a vitorla milyen erősségű szélben fejti ki leghatékonyabban aerodinamikai tulajdonságait, azaz hogyan „húz” a legjobban. Minél hasasabb a vitorla, annál gyengébb szélben használható, illetve minél laposabb, annál erősebb szélben lehet hajónkat „megvitorlázni”. Persze ennek a hasasságnak, ill. laposságnak vannak határai de amatőr szinten nem érdemes e sorokon belül ebbe belemélyedni. Az íveltség mértéke alapján tehát megkülönböztethetünk gyengeszeles, középszeles és erős szeles vitorlát. Amatőr vitorlázáshoz leginkább célszerű egy középszeles vitorlát választani, mert ennek aerodinamikai tulajdonságai használhatók ki a legjobban, ill. a legnagyobb szélsebesség-tartományban. Az íveltség létrehozásához a tervezett vitorlánk felületét szeletekre kell bontanunk és az íveltséget szeletenként kell kialakítanunk a vitorla csúcsától az alsó éléig fokozatosan növekvő mértékben. Ennek a módszernek az alkalmazása leginkább a ma használatos modern vitorlaanyagok miatt vált szükségessé, melyek meglehetősen merev anyagok (dacron, kevlar stb) és a nyúlási tényezőjük is igen alacsony. A régebben használatos vitorlák alapanyagaként használt pamut bizonyos mértékig nyújtható, ezért ez az íveltség, ill. hasasság a vitorla használata során részben természetes módon, a szélnyomás hatására alakul ki. Ebben a leírásban egy hagyományos pamut (angin) vitorla készítését mutatom be, mert ez az anyag házilag is könnyen varrható, egy alapvető gépi varráskészséggel rendelkező háziasszony is képes elkészíteni. Az angin egy sárgásfehér színű, sűrű szövésű pamutvászon, amely a legtöbb méteráru üzletben viszonylag olcsón beszerezhető. A példának választott Optimist vitorla egy csonka vitorla (pányvavitorla v. sketch-vitorla) tehát nem háromszög alakú, a háromszög felső csúcsa le van metszve. Ez a relatíve kismérető hajótest miatt van (egy magasvitorla alkalmazásával ez a kis hajó igen borulékony lenne).
Nos, akkor kezdjünk is neki:

A rendelkezésre álló szabásminta alapján szabjuk ki a vitorlaszeleteket és egy sík felületen állítsuk össze egymással, ellenőrizendő, hogy a szabásnál mindent jól csináltunk-e (1. kép).

A szeleteket úgy szabjuk ki, hogy azok a majdani teljes vitorla hátsó élére (húrjára) merőlegesek legyenek. A szeletek egyenes éle lehetőleg mindig a gyárilag önmagába szegett anyagszél (endli) legyen, és a szelet ívét a másik szélén ollóval alakítjuk ki. Ez azért lényeges, mert vitorlánk a későbbi használat során varrásirányban már nem nagyon nyúlhat és ez a gyárilag beszőtt szegély erősebbé teszi a varratot. A kész vitorla hátsó élének (denevér v. kilépőél) szintén enyhén íveltnek kell lennie, ennek az ívnek az egyenletességét is ilyenkor kell ellenőrizni. A kiszabott szeletek mindegyikének egyenes (endlis) szélétől 2 cm-re ceruzával húzzunk egy vonalat (2. kép), ehhez fogjuk varráskor illeszteni a hozzá kapcsolódó szomszédos szelet íves szélét.

A varrást célszerű a legkisebb, 1. sz. szelettel kezdeni, ami értelemszerűen mindig a legfelső szeletet jelenti. Mivel esetünkben ezen a szeleten kell, hogy legyen a hajó típusát jelölő osztályjel, így rögtön ennek felvarrásával indíthatunk, hiszen egyetlen szeletet jóval könnyebb forgatni a varrógép alatt, mint később a teljes vitorlát. Az osztályjel körvonalát a rendelkezésre álló rajzot felnagyítva és A4-es lapra kinyomtatva készítettem. Csaknem akkora mérető lett, mint a rajzi előírás, épp 2-3mm-rel lett kisebb. Először kivágtam két darab megfelelő mérető téglalap alakú kék vásznat, melyeket gombostűvel rögzítettem mindkét oldalon (3. kép). Erre fektettem egyik oldalról az A4-esre nyomtatott jelet, amit szintén gombostűkkel rögzítettem (4. kép).

3. kép 4. kép
Ezután a papíron keresztül a vonalak mentén (kissé kijjebb, hogy méreten legyek) normál öltéssel átvarrtam a rétegeket (5-6. képek), az így perforálódott papírt a varrat mentén kitéptem, majd az első varrat mentén a körvonalat cikcakk-öltéssel véglegesen körbevarrtam. A varrat mentén kisollóval körbevágtam mindkét oldalon a szimbólumot (7-8. képek), eltávolítva a felesleges anyagot.

5-6. képek

7-8. képek

Így azonos műveletsorral a vitorlaszelet mindkét oldalán kaptam egy mutatós osztályjelet:

A vitorlák rögzítési pontjain – általában a sarkokon – erősítéseket kell alkalmazni, mivel ezeken a pontokon az anyag erős húzó igénybevételnek van kitéve és fennállhat a kiszakadás veszélye. Egy kisméretű vitorla esetében is célszerű legalább a sarkokon ezt megtenni és praktikus okokból szintén ekkor, amikor még nincs a teljes vitorla összevarrva. A köríves erősítéseket mindkét oldalra gombostűvel rögzítettem (10. kép)

A „foltot” sugárirányban normál öltésekkel átvarrtam, hogy jobban ellenálljon a húzásnak majd az íves szélét letűzéses cikcakkal leszegtem (11. kép):

A sarokerősítésekkel ellátott 1. sz. szelet tehát így nézett ki:

Ugyanilyen módon rávarrtam ezeket az erősítő foltokat az alsó, 4. sz. vitorlaszeletre is. Mivel a vitorla hátsó éle (kilépőél v. denevér) is ívelt – annak érdekében, hogy be ne leffenjen, merevítő léceket, ún. „lattni”-kat szoktak alkalmazni. Ezek a merevítők segítenek megtartani a hátsó él íveltségét. A lattnikat zsebekbe kell csúsztatni, ez a lattnizseb (13. kép).

Ezen a vitorlán két lattnizsebre van szükség, melyek a 2. és a 3. sz. szeletekre esnek. Én a középső változatot választottam, ennek kivitelezése tűnt a legegyszerűbbnek. A módszer ugyanaz, mint eddig: gombostűs rögzítés (14. kép) és rávarrás letűzéses cikcakkal (15. kép):

A felső, rézsútos részen kell bedugni a lattnit, az alsó része pedig be van varrva, hogy a léc ki ne csúszhasson (a zseb a szelet bal szélétől annyival beljebb van varrva, hogy a hátsó él majd beszeghető legyen).
Most már következhet a szeletek egymáshoz varrása, a vitorla összeállítása. Elıször az 1. és 2. sz. szeleteket varrtam össze egymással, majd a 3. és 4. számúakat. Végül középen összevarrtam az így kapott vitorlafeleket. A szeletek összevarrásánál van szerepe a ceruzával húzott egyeneseknek, ugyanis megkönnyíti a varratszélesség betartását (16. kép):

Gyakorlatlanabbaknak először javasolt szintén a gombostűs összetűzés és egyenes normál öltéssel középen történő összevarrás. (17. kép)

A végleges varrásnál letűzéses cikcakk-öltést kell használni, hogy a szövet széle ne tudjon felrojtosodni. Ennek érdekében az öltés egyik szélét pontosan az anyag szélén kell vezetni. Először az egyik oldalon
varrjuk végig, majd ugyanígy teszünk a túloldalon is, így egy kb. 2-2,5cm széles kettős cikcakk-varratot kapunk (18. kép)

Ha precízek akarunk lenni, varrhatunk a vitorlára áramlásjelző fonalakat is. Ezek szerepe az, hogy vitorlázás közben információt nyújtsanak a vitorla felületén uralkodó áramlási viszonyokról, a vitorla optimális beállítása esetén ezek közel vízszintesen kell, hogy lobogjanak. Amint lobogásuk rendszertelenné válik vagy megszűnik, ez jelzés arra, hogy az áramlás kezd leválni a felületről és vitorlánk hatékonysága lecsökkent, tehát változatni kell az állásszögén. A fonalakat mindkét oldalra fel kell varrni, jobb oldalra zöldet, a túloldalra pedig pirosat, az általános gyakorlat szerint (19. kép):

Én duplán tettem fel őket, mindkét oldalra kettőt-kettőt (20. kép). A hajós boltokban kapható készen is, öntapadós változatban, azonban ez az anginon nem tapad meg rendesen, mivel a műszálas vitorlákra van tervezve. Feltapasztás után azonban varrással ezek is véglegesen rögzíthetők. Elhelyezésük a vitorla alsó harmadán, az árboc mögötti felületen. Célszerű ezeket is akkor feltenni, amikor a teljes vitorla még nincs összevarrva.

Miután vitorlánk most már nagyrészt összeállt és már egészen vitorlaformát öltött, következhet az éleket erősítő szalagok elkészítése és felvarrása. A mai modern vitorlák már a közepes mérető vitorlásokon is profilos árbocokra vannak felhúzva, tehát ún. élköteles vitorlák, azaz az első élükbe megfelelő vastagságú kötél van bevarrva, hogy az árboc vályújából ne tudjanak kiszabadulni. A példánkul választott vitorla azonban még nem élköteles, hanem az első élén kialakított furatsorral, rögzítőkötél segítségével van az árbochoz rögzítve. Ez a kötél egyben a felhúzókötél szerepét is betölti. A furatsor megfelelő szilárdsága érdekében az első élet célszerű mindkét oldalon erősítő szalaggal ellátni, ami esetünkben egy 5 cm széles lenvászon heveder, méteráru üzletekben kapható (21. kép). Ezen kívül én a vitorla alsó és felső éleit is hasonló módon megerősítettem, a várható igénybevétellel arányos szélességű és vastagságú szalagokkal. Ezt azért tartottam fontosnak, mert tapasztalatból tudom, hogy már közepes erősségű szélben is szélbe álláskor intenzív lobogásnak van kitéve a vitorla és a hagyományos pamut alapanyag kopási tényezője jóval alacsonyabb a mai modern műszálas anyagokénál.

A hevedereket 3-4cm ráhagyással vágjuk méretre, majd varrjuk össze egymással az egyik szélükön (22. kép):

Az így kialakított dupla heveder közé fektessük-simítsuk be a vitorla első élét és a heveder közepén varrjuk végig normál öltéssel. Ezzel egy ideiglenes egymáshoz-rögzítést kapunk, a további varrás így sokkal könnyebb lesz. Végül varrjuk végig letűzéses cikcakkal, kialakítva a végleges varratot (23. kép).

Szegjük be a hátsó élet 1cm széles, egysoros letűzéses cikcakkal (24. kép):

Majd ugyanolyan módon, mint az első élnél, erősítsük meg az alsó és a felső éleket is keskenyebb (3 cm széles) lenvászon hevederekkel (25. kép):

A sarkoknál az átfedések sajnos már eléggé vastagok, nem biztos, hogy egy háztartási varrógép át tudja ölteni, ezért ezeken a helyeken gojzer fonallal (cipőkellék üzletekben kapható) kézzel átvarrtam őket (26. kép):

A vitorla három sarkán én hagytam egy-egy 10cm-es fület (26-27-28. képek), hogy alul a bumra rá lehessen húzni illetve a felső sarkon, hogy a pányvarúd beakasztási pontja ne a vitorlaanyagban legyen. Esetleges későbbi kopások-szakadások esetén könnyebb ezeket a fülecseket javítani/cserélni mint magát a vitorlát foltozgatni.

Végül az első él hevederébe bevertem a furatsort, amihez a Bauhaus hajós részlegén vásárolt réz vitorlakarikák használhatatlannak bizonyultak, felesleges pénzkidobás volt… (29. kép):

Egyrészt a választott méret kicsinek bizonyult a vastag hevederekhez, a hozzá adott beütő szerszám már az első ütésnél eltört, másrészt keskeny volt a peremük, így az anyag szálai könnyen kibújhattak alóla. Nyilván ez a későbbi használat során gondot okozhatott volna, ezért a jól bevált cipőkellék-boltos ponyvakarikákat használtam, ezekhez azonban nem volt megfelelő beütő szerszámom. Szükségmegoldásként az alábbi módszert alkalmaztam (lásd alábbi képsorok):

• A lyukasztási pontokat bekentem színtelen csónaklakkal, így annak megszáradása után szép éles
• peremű lyukakat tudtam lyukasztani;
• A ponyvakarikák két illeszkedő darabját egy hozzá illő mérető dugókulccsal „összehúztam” (ha
• valaki már használt hagyományos szegecshúzót, ismeri az eljárást);
• Egy hozzáillő mérető csapágygolyóval a peremet kitágítottam;
• Majd egy szintén hozzáillő mérető lencsefejő kapupánt-csavarral kilapítottam.

Kissé körülményes eljárás de bevált:

30-31. kép

32-33. kép

A ponyvakarikázással a vitorla tulajdonképpen elnyerte végső formáját, elkészült (35. kép)!

Már csak a rudazattal való összepróbálás maradt, mellyel a hozzá tartozó kötélzet kezeléséhez és rögzítéséhez szükséges szerelvények helyét lehet optimálisan kijelölni (pányvarúd felhúzócsigája és a felhúzó-rögzítő kötél lekötőbikája):

Remélem, ez a leírás támpontot tud nyújtani más típusú vitorlák készítéséhez is.
Jó szelet!
Amerigo
2010. június 30.