Egy OZ Racer RV építése

A következőkben István OZ Racer RV hajójának építéséről szóló élménybeszámolót olvashatjuk, amelyet a szerző blogjáról vettünk át.

„Az egész egy álmatlan éjszakával kezdődött úgy egy éve…

Ültem a gép előtt a sötét szobában, és használt kajakokat nézegettem. Judit persze békésen aludt, ahogy mindig és bármikor. Százas alatt nem láttam olyat, ami tetszett volna. Hetekkel korábban, még szeptemberben találtam egyet hatvanért, de éppen indultam a Kárpát-kanyarba, mondtam az ürgének, hogy két hét múlva tudok érte menni, nem gond? Nem, megvár. Másnap jött az SMS, hogy elkelt. Csalódottságom és haragom leírhatatlan volt, pedig így utólag hálásnak kéne lennem. Halkan kifakadtam a sötét szobában, hogy ez nem lehet igaz, egy újabb nyár vár rám jövőre, amikor csak a Magaspartról nézem a vizet, mint Moana, és ábrándozok róla, hogy eljutok rajta valahova, de ennyi pénzt nem vagyok hajlandó adni egy használt kajakért. Amúgy is önző hobbi, mert vagy Juditot kell otthon hagynom, vagy a kutyámat. Mert a három személyes szörnyeteget, a rendelkezésünkre álló kenut egyedül fel nem teszem a kocsira, vagy ha mégis, hát az első szellő bevisz jobb esetben a nádasba, rosszabb esetben a túlpartra, mert egyedül úgymond evezhetetlen. Nem lehet ilyen vackot építeni? Mit mond a Google? Ekkor találtam rá a hajóépítők.hu-ra. Hmm. Lehet építeni.

Először kajakot akartam, de nem fér be a zasszony és a kutya is. Sőt, akkor jön a zasszony kutyája is, akkor már két kutyát kéne elpakolni. Legyen kenu!! De az már van, hogy most egy 4,70 m-es három személyes üvegszálas kenut nem tudok egyedül evezni, vagy egy 4,70 m-es rétegelt lemez két személyes kenut, úgymond mindegy. Rakjunk rá oldalúszót és kiegészítő vitorlát! Plusz csomag a kocsi tetején, szerelni kell, széles, nagy a munkaigénye, többet kell költeni a tervekre.

Több egymást követő álmatlan éjszaka alatt kiforrta magát az elhatározás: építek egy OZ Racer RV-t. Egyedül (elméletileg) megemelhető, vitorlázható, (elméletileg) evezhető, röhögve elfér a Splash tetején, viszonylag olcsó (a célszám anyagköltség tekintetében 120e Ft volt), elég tágas mindannyiunknak (vitorlával nem az, csak evezve, mint azóta kiderült), lehet az alján aludni, ha egyedül megyek csatangolni vele (nem volt még ilyen). Igaz, hogy utoljára 10 évesen, technikaórán építettem madáretetőt és periszkópot, de Apám TMK-s volt, a véremben van a barkácsolás (dehogy van). Egymást követő álmatlan éjszakák alatt elolvastam mindent, amit találtam neten, magyarul és angolul egyaránt, de még így is bennem volt a harci ideg. Egy szeget nem tudtam egyenesen beverni (mondjuk most se mindig sikerül). Rendben, hogy jó a műszaki érzékem, de attól még nem tudtam vágni a dekopírfűrésszel, sőt, még fűrészem se volt. Tehát következett a szerszámok beszerzése.

Úgy döntöttünk, hogy a szerszámokat nem tekintjük költségnek, mert nem csak hajót lehet építeni velük. Sarokcsiszoló, dekopírfűrész, varrógép a vitorlához (a családban senki nem volt hajlandó kölcsönadni a varrógépét, féltették, hogy tönkremegy, hát vettünk egyet!), munkapad. Közben jött a tavasz, jött a Balatonra „leköltözés” ideje, elkezdtem beszerezni az alkatrésznek valót. Persze a családban és a munkahelyen is mindenki cinikus volt, ki nyíltan, ki burkoltan, hogy ez nem sikerülhet. Volt olyan, akinek mutattam, mire készülök (értsd: mindenkinek megmutattam, aki nem tudott elég gyorsan kereket oldani), és meghívtam, hogy megyünk egy karikát a csónival amikor elkészült, és közölte, hogy ő be nem száll ebbe a lélekvesztőbe. Mások nem mondták így ki, csak láttam az arcukon. Mekk Elek, az ezermester is a tetővel kezdte, nekem is hamarabb volt vitorlám, mint bármilyen más alkatrészem. Egy jó barátommal, Ákossal, egy karbantartás végett leeresztett úszómedence alján teregettük ki a másik barátom, Peti által beszerzett takaróponyvákat, hogy vitorlát szabjunk. Azért Peti vette meg a ponyvákat, mert nincs ám fehér ponyva minden Obiban, márpedig a vitorla színe nekem fehér! Vagy bordó, vagy krém, vagy szürke, vagy fekete, de nem zöld!

A vitorla kiszabása kettőnknek 5 órát vett igénybe, és egyedül nem sikerült volna. Ákosnak tehát örökbérlete van a csónakba a barátságtól függetlenül is. A vitorlát feltekertük, és itthon, egyedül, 8 órán keresztül varrtam, mire elkészült. Borzalmas volt a 7,5 nm-es ponyvát egyedül forgatni a varrógép alá a nappaliban, és elkövettem azt a hibát, hogy túl sok reffelési pontot csináltam, és azokra is varrtam a szalagokat, nem pedig csak ringliztem. Két embernek a művelet, ideális körülmények között, nem szenvedve annyit és annyi darab reffelési ponttal jóval hamarabb kész lett volna.

Jött a május. Hihetetlen, de nem volt annyi jó idő, hogy meg tudjam venni a faanyagot és a tetőcsomagtartón el tudjam hozni a boltból, hogy levigyem a nyaralóba. Folyamatosan esett az eső, amikor ráértem volna; a munkahelyi elfoglaltságaim és a jó idő szinkronban voltak. Pedig júniusban én már a vízen akartam ringatózni. Közben nekiestem a YouTube-nak, mint bolond tehén a fiának, és tanultam vitorlázni és építeni. Már gyerekként is szerelmes voltam a hajókba, Dékány András és Arthur Ransome könyvein nőttem fel, elolvastam minden szakirodalmat a szélről, vektorokról, erőkről már 12 évesen, de az már régen volt. Azért nagy meglepetés nem ért a fizika terén, inkább a gyakorlati fogásokra és a veszélyhelyzetek kezelésére kellett fektetnem a hangsúlyt.

Őszintén? Szerintem a 4 év főiskola alatt a diplomámba összesen nem fektettem annyi szellemi energiát, mint ebbe a csónakprojektbe. Aztán csak beköszöntött a jó idő valahogy május végén, június elején, leevett minket a fene Tatabányáról Balatonvilágosra, és a fogamat szívva megvettem a rétegelt lemezt és az epoxit. Rétegelt lemezt Siófokon egy bútor lapszabászatban találtam. Nyírt sikerült venni vízálló kivitelben és a megfelelő méretben, a legszebb minőségben. Az epoxit Zamárdiban, a Kalita Kft.-nél vettem meg személyesen. A tulaj úr rögtönzött egy másfél órás előadást az epoxi használatáról, kifaggatott a csónak méreteiről, mire, hogy akarom használni, újraszámolta az anyagszükségletet (kevesebb jött ki, mint a tervekben), megmondta, mire lesz szükségem és mire nem, és igazából bárcsak rá hallgattam volna a csónak festésével kapcsolatban! Arra már őszintén nem emlékszem, hogy ő mondta-e vagy olvastam valahol, hogy az üvegszövetet epoxis felületre célszerű teríteni. Ha ő mondta, akkor egy feketepont a tizenöt pirospont mellé. Ha nem ő mondta, akkor megkövetem. Száraz felületre kellett volna teríteni, de ezt majd később. Viszont abban, hogy UV-álló térhálósítót használjak színezőpasztával végső bevonatnak, hallgatnom kellett volna rá, és borzasztóan bánom, hogy nem tettem.

Megvolt a lemez, nekiálltam mindent kiszabni a teraszon, ügyelve, hogy a nagy ugrálásban egyszer le ne pereceljek a széléről. Egy nagy munkaasztal hasznos lett volna, napokig izomlázam volt a törpejárástól. Minden darab kimérése, megrajzolása, kivágása napokat vett igénybe. Közben megcsináltam a rudazatot a vitorlázathoz. Tömör árbocot csináltam, mert nem találtam elég vékony anyagot az építetthez. Azóta csináltam egy új árbocot, mert az eredeti kényelmetlenül rövid lett a tervek alapján, emelni kellett a vitorlán. Az új is tömör, de ragasztott kivitel, egyelőre nem tört el, pedig kaptunk már jó kis befúvásokat.

Peti lejött egy napra szárazpróbára összerakni a hajótestet, majd miután minden passzolt, ragasztottam. Utólag tudom, hogy lehetett volna gyorsabban és hatékonyabban is dolgozni, de sebaj. Ami nem tetszik: az üvegszövetezés. Nagyon megizzadtam vele, miután az epoxi-„nedves” felületre terítettem a szövetet, és nem csak azért, mert meleg volt és kötött a gyanta. Nem is lett buborékmentes a felület. A csónak belsejében pedig megfolyt kicsit a ragasztás, és mivel üveggyöngyös porral sűrítettem a gyantát, nagyon elütött a lemez színétől, így végül úgy döntöttem, hogy festékkel takarom el. A csónak belsejét elefántcsont színű zománcfestékkel kentem le (egyeseknek ez most káromkodás), de tart, nincs vele gond, a külsejét pedig pirossal (hogy menjen a Suzukihoz). Az aljával kapcsolatban volt igaza a boltosnak: a sok húzgálásba, kocsi tetejére feltevésbe, levételbe csúnyán összekarcolódott a csónak alja, jobb lett volna a gyantát színezni. A kormányveretet ládafedél-zsanérral oldottam meg első körben, de nem bírta a terhelést, és új kormánylapát-házat és felfogatást csináltam azóta átmenő tengellyel: szinte tökéletes.

Valahogy július közepére vált vitorlázhatóvá Szotyi, a kis csónak. Csalódottságomban, hogy nem lett szép, felmerült még a Hulladék, Kisszemét és a Vacak nevek lehetősége is, de Judit nem járult hozzá egyikhez se. A csónak már szellőben is 2 csomóval megy, 3,7 csomó körül van a kényelmes utazósebessége (elméletileg kb. ennyi képlet szerint is a „hull speed”-je), és tovább gyorsulni nem is igazán hajlandó. 4,3 csomót sikerült már tartani 1. fokú viharjelzésben, de akkora hullámok vannak a Balatonon ilyen szélben, hogy csak több próbálkozás után, félszélben direkt kigyorsítva, nagy nehézségek árán, volt hogy csak evezővel sikerült átfordulni a szélen. Halzolni meg se próbálok ilyenkor (mondjuk gyenge szélben is inkább úgy manőverezek, hogy ne kelljen).

Összességében az idei év legnagyobb kalandja a csónaképítés és a csónak használata volt, és közhelyesen hangzik, de rengeteget adott mindkettő. Az építés tényleg szenvedéllyé tud válni, az alkotás öröme magával ragadja az embert. Ez is közhely, de igaz. A következő projekt egy Goat Island Skiff yawl vitorlázattal, hogy kutyástul, mindenestül is el tudjunk menni több napra vitorlázni, kempingezni. A tapasztalatok birtokában talán már szép is lesz a csónak, nem csak jó!”

Az OZ Racer RV adatlapja

Az építési útmutató megrendelése